A fiatalember még mielőtt kilépett volna az ajtón, gondolatban meg akart győződni arról, hogy ott vannak-e nála azok a szükséges dolgok, pontosabban az az öt dolog, amelyek nélkül soha nem hagyja el a lakását. Előbb a nadrágja azután pedig a zakója zsebeit is megtapogatta. Még egy ing gallérigazítás a tükör előtt és rohanás kifelé. Rohanás, mert már igyekeznie kell, ahhoz hogy időben elérje a reggelit. «Reggel 6-tól 10-ig» szól a reggelit hirdető felirat az étterem vitrinjében. Szerencsére nem kell sokat futnia, mert annak az épületnek a földszintjén van az étterem, ahol ő bérel lakást a második emeleten. Már tíz óra elmúlt két perccel.
Fut le a lépcsőn, az első emeleten a korlátba kapaszkodva lendületből a következő hat lépcsőfokot át ugorja. Mialatt tovább fut lefelé, átvillan az agyán a gondolat, hogy az idő gyorsabb nála, de már rég arról ábrándozik, hogy egyszer megpróbálhatná legyőzni, és most ismét átugorja a következő pár lépcsőfokot. Majd ezután egy erős mozdulattal tovább lendíti magát lefelé. Éppen ma reggel határozta el, hogy minden napját remekművé alkotja, és megtalálja benne a rejtett kincseket. Amikor leért a lépcsőn a kijárati ajtót csak úgy rutinból bal könyökkel nyitotta, mint máskor, ha sietett.
Az utcára kilépve, elkanyarodik jobbra, majd kicsit tovább a saroknál ismét jobbra fordul. Az étterem ajtaját két kezével betolja, és már csak 14 lépés maradt hátra a pultig. Innen kezdve nem fut, hanem mintha mit sem tudna az időről, nyugodtan a pulthoz sétál az egyik szabad kiszolgálólányhoz, aki már, azóta igyekezett vizuális kapcsolatot teremteni kettejük között, amikor a srác kinyitotta maga előtt a bejárati ajtókat. A lány a pénztárgép mögül mosolyog vissza.
– Reggeli menüt szeretnék. – állt elő kérésével a fiatalember.
– Azt már lekéste. – jött a válasz fénysebességgel.
Hirtelen megváltozott a mosoly természete, a felszolgálólány arcán. A válaszában megjelent az uralkodói hangnem, és valami bosszantó, egyértelmű elutasítás is. A méd – perzsa törvény szerinti visszavonhatatlan kijelentés. A fiatalember újra próbálkozott. Nagy Sándori ambiciózussal és elszántsággal döntötte el, hogy nem adja fel harcát a reggeliért.
– Még alig múlt tíz óra. Nem lehetne kivételt tenni? Én gyakran megfordulok itt…
A lány arcán ekkor kiült az «akkor is úgy lesz, ahogy én akarom» jelmondat. Ismerős ez a tekintet, tele van vele a világ. Ezért a mi emberünk már el sem mondta, hogy az étterem fölött lakik, és naponta itt étkezik, és ami még előnyösebbé kellene, hogy tegye a helyzetét az, hogy természetesen ugyanitt issza meg a reggeli kávéját. Ez bizony nem akármilyen kapcsolat közte és az étterem között. A kávé rendszeres fogyasztása ugyanazon a helyen felér egy intim kapcsolattal. Aztán a lányra nézett, és hamar azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen típusú embereket semmivel nem lehet meggyőzni, és másik menüt kell választania, ha nem akarja elrontani ezt a napot mindjárt az elején. Csak tovább dühítené ezt a «szipirtyót».
Kicsit elszégyellte magát ezért a minősítésért, de egy másik énje, mégis helyeselte és még tetszését is adta erre a jelzőre. Úgysem tudja megváltoztatni mások gondolkodási módját, akkor meg miért bosszankodna tovább.
